Hisztimentes bevásárlás – avagy mit tehet egy szülő?

Posted by Himer Csilla on okt 23, 2015 in Pénzügyi nevelés | 2 hozzászólás

A hiszti és a bevásárlás témáját egyszer már konkrét tippeket adva körüljártam, amikor egy női portál közreadott 13 tippet, hogyan előzheti meg egy szülő a bevásárlás ideje alatti hisztiket – én meg elképedtem, hogy a 13 tippből 11 emeletes hülyeség volt. Hogy a téma még mindig örökzöld, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hétfő reggel az MR2 Petőfi Rádiót hallgatva a műsorvezető, Buda Márton arról panaszkodott a nap témája kapcsán, hogy kislányával gyakran előfordul, hogy az üzlet kellős közepén kezd el hisztizni valami miatt – akkor is, ha valamit már kapott előtte. Mint azt már a fentebb emlegetett korábbi cikkemben is írtam, a bevásárlás nemcsak arról szól, hogy a gyerek uralkodjon magán, hanem egy nagyon klassz pénzügyi nevelési helyzet, lehetőség is, ezért most adok egy tippet Buda Marcinak, hogyan oldja meg a problémát a kislányával.

 

 

Hisztimentes bevásárlás – alaphelyzet

 

Buda Márton elmondása szerint az alaphelyzet náluk az szokott lenni, hogy a kislány megkíván valamit, és az kell neki. Mindegy, mi az, akkor is, ha már az adott holmiból több ezer is van otthon. De az sem számít, hogy korábban már választhatott magának valamit. Sokszor a pénztárnál kihelyezett nyalóka-rágó-cukorka Bermuda-háromszögben veszik el a kislány, és onnan már csak úgy lehet kirángatni, hogy hisztizik. Jó hangosan. Ami természetesen kínos szitu – különösen az apuka ismertségét tekintve.

Nagyon könnyű messziről ítélni, és rámondani, hogy persze, hogy ordít a gyerek, ha el van kényeztetve. Pedig a hiszti a legritkább esetben szól az elkényeztetettségről, vagy éppen a követelőzésről. A hiszti egészen másról szól.

Induljunk el a kályhától! – Mi a hiszti…? 

 

…oka?

A frusztráció. 

Igen, jól olvasod. Egy gyerek soha nem azért kezd el ordítani, mert az esik jól neki. Hanem azért, mert valami zavarja, de nagyon.. Annyira, hogy attól kétségbe esik. Mert ő nem látja át, nem érti meg, nem tudja megoldani a helyzetet.

Nem véletlen, hogy a legtöbb szakember két megoldást javasol a hiszti megszüntetésére:

1. a gyerek megnyugtatását – vagyis azt, hogy a gyerek érezze, hogy (érzelmi) biztonságban van; ezért javasolják, hogy ilyenkor a gyerekkel vegyük fel vele egy magasságban a szemkontaktust, beszéljünk hozzá halkan, nyugodtan, lassú tempóban (a legtöbben ilyenkor kicsit mélyebb tónusban is beszélünk, ami szintén a megnyugtatást szolgálja), öleljük meg a gyereket közben, stb. Ha a gyerek ugyanis képes megnyugodni, akkor nyugodt körülmények között már egészen másféleképpen fogja megítélnmi a szituciót, és lehet vele arról beszélni is.
2. ha ez nem jön be mégsem, akkor a gyerek kizökkentését – vagyis azt, hogy a gyereket ragadjuk ki a szituációból. Ehhez nem kell semmi különleges, elég, ha valami szokatlant, a gyerek számára váratlant teszünk. Ilyen volt az is, amikor az egyik ügyfelem a hiper közepén júliusban a „Hull a pelyhes”-t kezdte el énekelni a gyerekének. A gyerek úgy megdöbbent, hogy a szituációra egy abszolút oda nem illő, vagyis inadekvát választ kapott, hogy elfelejtkezett a bánatáról. A daltól jó kedve lett, megnyugodott, és utána már lehetett vele beszélni. Tudom, nem minden szülő vállalja be a hiper közepén a Mikulás-dalokat, és az is igaz, hogy ezt maximum kétszer-háromszor lehet bevetni, hogy hatásos legyen. (Utána új meglepit kell kitalálni.) Viszont Te ismered a legjobban a saját gyermekedet, hát valószínű, Neked sokkal személyre szabottabb ötletek villannak majd be, amiket bevethetsz. 🙂

…tulajdonképpen? 

 

Eszköz. Kifejezési eszköz. Igaz, primitív, mert ősi. De ha mást nem tanult a gyerek, akkor ez van.

A sírás a gyermek életének első kommunikációs eszköze. Hamarabb „kommunikál” ezzel, mint a mosollyal – pedig az ultrahangfelvételek bizonyítják, hogy a babák már a méhen belüli fejlődésük során is mosolyognak, ahogyan születés után alvás közben is. A sírás azonban mindig valamilyen problémához kapcsolódó közlésmód: félelmet, fájdalmat, éhséget, stb. jelez vele a baba. Vagyis ez a legkézenfekvőbb kommunikációs forma, amit egy gyerek ismer.

Amikor a hiszti tör ki a gyerekből, akkor is ez az ösztönös, ősi sírás szakad ki belőle: van valami, amitől fél, ami miatt frusztrált, és így fejezi ki. Mert nem ismer rá más eszközt. (Két-három évesen még tanulja ezeket az eszközöket, nem véletlen, hogy ekkor van az első dackorszak a számtalan hisztivel: a gyereket ugyanis sokszor éppen az frusztrálja, hogy tudja, mit akar, de nem tudja magát kifejezni, mert nem ismeri, nem tudja használni még annyira a nyelvet, illetve a különböző viselkedési formákat.)

A bibi akkor kezdődik, ha az első dackorszak ideje után is ez marad a gyerek kommunikációs eszköztárának legfontosabb darabja: ekkor már valóban érdekérvényesítésre használja a hisztit – de csak azért, mert rájött, hogy az működik! (Szóval kedves szülők, tessék világos, átlátható és a gyerek számára is értelmezhető, érthető szabályokat alkotni és alkalmazni, akkor a gyerek is tudni fogja, hogy mihez tartsa magát – és az első dackorszakot ki is fogja nőni, nem fogja permanens hosszúságúra nyújtani az időszakot.)

Hisztimentes bevásárlás – mi lehet a megfelelő pénzügyi nevelési eszköz? 

Mármint az egyértelmű, átlátható, értelmezhető szabályokon és a pozitív szülői mintán kívül. (Mert ezekről már renegteget írtam korábban.)

Hát a részvétel. 

Adjunk lehetőséget a gyereknek arra, hogy

• részt vegyen a bevásárlásban – ezzel lekötjük a figyelmét is
• döntési helyzetbe kerüljön – vagyis ő maga választhasson, még akkor is, ha anyu bevásárló listája alapján segít a vásárlásban
• döntési helyzetbe kerüljön – vagyis ő maga választhassa ki, hogy egy bizonyos kereten belül vásároljon magának
• döntési helyzetbe kerüljön – vagyis adjuk a „keretet” a kezébe, hogy legyen fizikai kontaktja is a rendelkezésre álló pénzzel, így a számára is érzékelhető lesz a korlát.

Ez utóbbi pontnál természetesen a gyermek életkorának megfelelően szükséges lehet még a szülői segítség: a kisovisok még hajlamosak darabra mérni a pénzt, és azt hinni, hogy a két darab ötvenes többet ér, mint az egy darab kétszázas. Ezért ajánlott ilyenkor azonos címletben, lehetőleg minél kisebben, pl. tizesekben a kezébe adni az aktuális napi keretet, mert így tudni fogja, hogy mennyit kell odaadnia a pénztárnál, és mennyi marad.

• fizetési helyzetbe kerüljön – ha már kezében van a napi „keret”, hadd fizessen ő maga. Így jobban tudja érzékelni a pénz fogyását. Idővel arra is alkalmas lesz ez a módszer, hogy a számfogalom kialakulását segítsük vele, illetve elkezdjen számolni tanulni (előbb darabra, később összegre).
• megtarthassa a visszajárót – ezt már nagyobb gyerekeknél, vagyis minimum középsős, de inkább nagycsoportos-elsős gyerekeknél ajánlom bevezetni. Ekkorra ugyanis már az említett módszerek mentén hozzászokik a pénzhez, van némi fogalma a pénz értékéről, ár-érték arányról is (hiszen amikor választ magának, tuti megkérdezi, hogy ha ezt veszi meg, az belefér-e a keretbe, vagy sem), és a számokról is, vagyis a megtakarítások kezelése már magabiztosabban megy. Amíg kisebb, különösen amíg még beszélni sem tud rendesen, jobb, ha a visszajárót visszaadja nekünk, hogy mi vigyázzunk rá. Legközelebb úgyis kap a következő vásárláshoz pénzt, ez ilyenkor még elegendő garancia a gyereknek.

Szóval kedves Buda Márton, kedves szülők, tessék csemegézni kedvetekre!

 

 

Napfényes jól(l)létet az egész családnak! 

🙂 Csilla 🙂