Időbeosztás gyerekeknek a pénzügyi nevelés szemszögéből

Posted by Himer Csilla on szept 5, 2014 in Pénzügyi nevelés | 0 comments

Időbeosztás gyerekeknek? Naná! Minden szeptemberben visszatérő probléma. A sulikezdéssel ugyanis nemcsak az lesz a gond, hogy tanul-e és hogyan a gyerek, hanem az is, hogy hirtelen tengernyi mennyiségű feladata is lesz – aminek mindnek meg is kell tudjon felelni. Mindennek pedig sok köze van a pénzügyi intelligenciához, a pénzügyi neveléshez is.

Időbeosztás gyerekeknek – nem elég a napirend? 

 

Őszintén? Nem feltétlenül…

 

Miről is van szó?

 

A napirend nagyon fontos dolog egy gyereknek – már babakorban is. Ez ugyanis egy biztonságérzetet ad a babának ebben, a számára még tökismeretlen világban: egy idő után már ő is rájön, mi mi után következik, sőt egy bizonyos idő után már várni is fogja azt (pl. az esti fürdetést). Amikor még minden új, minden ismeretlen a baba körül, ez egy rettenetesen fontos fogódzó a számára: a sok kiszámíthatatlan, váratlan dolog közt valami biztos, stabil, kiszámítható – tehát megnyugtató.

A szép az az egészben, hogy erre babakorunkban rájövünk – aztán jól úgy is maradunk. Nem véltelen, hogy a fene nagy változatosságban, amit ma a világ produkál, bizony baromi jól tud esni, ha valami megszokott is történik körülöttünk – és sokszor még akkor is foggal-körömmel ragaszkodunk bizonyos szokásainkhoz, ha annak már semmi haszna vagy értelme (pl. sok kisgyerek ezért hagyja el nehezen a cumit, de a viccbeli fiatalasszony is ezért vágja le mindig a sonka végét a sütés előtt, mert az ő anyja és nagyanyja is így csinálta, mert ők a déditől így látták – holott a dédi csak azért csinálta így, mert kicsi volt a tepsi…)

Ebből adódóan nem hátrány, sőt, ha van a gyereknek egy jól kitalált és használható napirendje, amire támaszkodhat.

Időbeosztás gyerekeknek – hol van az eb sírhantja? 

 

Hát, nehéz lesz megtalálni, mert több eb is van több sírhanttal… Vagyis több dolognak kell jól összejönnie ahhoz, hogy a gyerek időbeosztása jól működjön.

Időbeosztási baki #1

A gyerekek számára az idő nem tényező – ezt gondolom, Te is átérzed, amikor a gyerek még mindig játszik, holott már háromszor szóltál neki, hogy jöjjön öltözni, mert késésben vagytok… De az az igazság, hogy nem azért nem tényező a számukra az idő, mert nem érdekli őket, hanem azért, mert nem érzékelik. Vagy legalábbis messze nem úgy, mint a felnőttek.

A pénzpedagógus (köz)beszól: 

Nem tudom, rémlik-e még emlékeidből, hogy a kétéves gyerekednek hiába magyaráztad el romeltakarítás közben, hogy nem OK, ha lerántja az asztalról a terítőt, mert jön vele minden, aztán a gyerek tökmegszeppenve bólogat is, de azért öt perc múlva már megint a földön van minden – és a gyerek érti legkevésbé, hogyan történhetett mindez… Pedig a dolog egyszerű. A gyerek ebben a korban még nem érzékeli az időt, nincs fogalma az időről. Minden abban a pillanatban történik és kap értelmet. A szidás is, amit esetleg egy-egy tette után azonnal kap. Az arra vonatkozott. Hogy ugyanaz a tett 5 perc múlva is ugyanolyan következményekkel jár, ahhoz neki meglehetős absztrakciókban kéne gondolkodnia (vagyis egy történésnek a megismétlődését időben el kéne tudnia képzelnie, időben ki kellene tudnia vetítenie). Ilyet azért egy kétévestől, sőt még egy darabig egy gyerektől se várjon el senki. Nem azt mondom, hogy hagyjuk szó nélkül, ha hülyeséget csinál, de ki kell várnunk azt az időpontot, amikor ezzel az infóval tud is mit kezdeni. Kétévesen az 5 percnyi idővel sem tud még sokat. Oviban sem véletlen, hogy középsőcsoport végén, sőt inkább nagycsoportban tudatosítanak olyan fogalmakat, mint tegnap, ma, holnap, meg a tegnapelőtt, holnapután. Vagyis olyan gyerekek mennek iskolába, akik max 5 napot tudnak valóságosként értelmezni, megélni, viszont a heti órarendjük utolsó két napjával hétfőn még semmit nem tudnak kezdeni. Az utolsó két nap az első osztály első hétfőjén akár kétszáz évvel később is lehetne ennyi erővel… 

Volt egyszer egy Jaques Elliott nevő pasas, aki történetesen pszichoterapeuta volt Kanadában, de nézzük most ezt el neki. Valamiért fontos volt neki, hogy kiderítse, hogyan is érzékeljük mi az időt. Annyira rácuppant a témára, hogy több ezer pácienst vizsgált meg a csoportjával több éven keresztül. Ennek lett az eredménye ez a táblázat:

Mint látható, 20 éves korunkra jutunk el odáig, hogy három és fél hónappal előrébb tudjunk látni a jelentől… és csak 40 évesen leszünk képesek 1 évnyi jövőt valósként felfogni…

Az időbeosztásnak az az értelme a napi biztonságérzeten túl, hogy hosszú távon is használható legyen. Vagyis a kiszámítható jövő miatt. A jövő viszont egy elég homályos fogalom még gyerekkorban, ezért nem biztos, hogy ez nagyon motiváló lesz a gyerek számára, amikor arról akarjuk meggyőzni, hogy neki márpedig időbeosztás kell…

A pénzpedagógus (köz)beszól:

A táblázat ismeretében talán nem tűnik többé olyan talányosnak annak a megfejtése sem, hogy a pályaválasztást miért hagyják az utolsó pillanatra még a 18 éves gyerekek is… 🙂 

Hogy jön ez a pénzügyi neveléshez? 

 

Egyszerűen. Felnőttként a gyerek elég sokszor lesz kénytelen célokat kitűzni, és a megvalósításukhoz szükséges terveket gyártani. (Magáról a megvalósításról most nem értekezem.) A célok között pedig jó, ha vannak hosszútávúak is. De szükségesek a középtávúak is. A célok meg csak akkor lesznek megvalósíthatóak, ha a tervekben szerepel a pénzügyi háttér is – ergo a gyerek képes lesz majd pénzügyi tervet gyártani.

A céloknak megvan az a természetük, hogy eléggé el nem ítélhető módon szoros kapcsolatot tartanak fenn az idővel: a célok ugyanis lehetnek rövid-, közép- és hosszútávú célok. Ez években 1 éves, 1-3 (egyesek szerint 1-5) éves, illetve 3-5 évnél hosszabb távra szóló célok. Ha most belegondolsz, hogy akkor, amikor a legtöbb fiatalt megkérdezik arról, hogy mégis, mihez akar kezdeni élete hátralévő részében, bizony vakarni fogja a fejét, mert még 30 éves kora körül is csak egy fél évre előre képes csak tervezni reálisan. Az idősebbek ilyenkor esnek abba a hibába, hogy kategorikusan kijelentsék, a fiatalok céltalanok, lila segédfogalmuk sincs róla, hogy mihez kezdjenek magukkal, pedig csak arról van szó, hogy valami olyat várnak el tőlük, amire még nem képesek. (Ilyenkor nem árt egy kicsit megerőltetni a memóriát, hogy az idősebbek 30 évesen mennyit láttak előre az életükből – legalább tervekben…)

Időhorizontot persze lehet tágítani is. Gyakorolni kell egy kicsit, már gyerekkorban, és akkor már 18 évesen is lesznek tervei a gyereknek, lesz jövőképe, és nem lesz besértődve, már megint mindenki őt macerálja azzal, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”…

Időbeosztási baki #2

 

Hogy az idő komolyan izgatni kezdje a gyereket, ahhoz nemcsak az időhorizontjának kell nagyjából olyan sebességgel tágulnia, mint az Univerzumnak, hanem kell, hogy legyen neki olyanja is, hogy feladattudat. Erről az óvónénik egészen

biztosan könyvet tudnának írni, mivel a nagycsoport egyik kiemelt feladata, hogy a gyerekek ballagási tarisznyájába a hamusült pogi mellé egy ilyet is dugjanak. (A feladattudat megléte iskolaérettségi követelmény.)

Ha már az Univerzumot emlegettem, akkor maradjunk is itt, mert ahhoz, hogy a gyereknek feladattudata legyen, egy legalább olyan láncreakció szükséges, mint amilyen a mi Napunkban is dolgozik:

• ahhoz, hogy a gyereknek fealadattudata lehessen, az kell, hogy felelősséggel ruházzuk fel – jó, jó, korának és képességeinek megfelelő mértékben, de akkor is, legyenek olyan megbízatásai, feladatai, amiért ő felel. Ezért nem fogja a magáénak érezni a feladatot a gyerek, ha a lelkiismeretes szülők még két-három hónap után is a gyerek helyett pakolnak be az iskolatáskába, mert amit az óvónénik elértek nagycsoportig a feladattudat megalapozása terén, még azt is tönkrevágják ezzel a manőverrel: a gyerek nem fogja úgy érezni, hogy a bepakolás az ő feladata. (Volt olyan gyerek, aki azzal védekezett, amikor otthon maradt a felszerelése, hogy nem tehet róla, az anyukája nem pakolta be. Az meg a másik hülyeség volt, hogy a tanítónéni be is írta az üzenőbe a feketepontot – anyunak…) Simán keresni fogja a gyerkőc ezek után az alkalmat, amikor kibújhat a feladat alól – hiszen látta, hogy a lustaság fél egészség, és még ehhez vannak, akik asszisztálnak is neki.
• ahhoz, hogy a gyereket felelősséggel ruházhassuk fel, az kell, hogy önbizalma legyen – különben meg fog ijedni a dologtól.
• ahhoz, hogy a gyereknek önbizalma legyen (ami persze alapból van, mert mindenki egy mérhetetlen adag önbizalombatyuval születik erre a világra), az kell, hogy ne törjük le  – se a gyereket, se az önbizalmát. Szabálykövetést lehet tőle megkövetelni, nem engedelmességet. (A szabálykövetés józan belátáson alapul, tehát a gyerek döntése, még akkor is, ha ebbe az irányba tereli a szülő, az engedelmesség viszont vak: nem kérdez, nem győződik meg semmiről, csak csinálja – még ha nem is látja értelmét.) A szabálykövetéssel megmarad a gyerek mint egyéniség integritása, és vele az önbizalma is.
• ahhoz, hogy a gyereket ne törjük le, az kell, hogy megtapasztalja részünkről a bátorítás és a kísérletezni engedés kettősét – erről korábban már rengeteg írtam, most nem ismételném magam.

Vagyis ahhoz, hogy a gyereknek feladattudata legyen, végsősoron az kell, hogy megkapja a „szeretetpórázt” – én legalábbis így nevezem. Ismered a mondásd, hogy „Ha szereted, elengeded.”?  És jogos. A szeretet ugyanis úgy műxik, mint egy láthatatlan póráz: kialakítja azt a kötődést, amely biztosítja, hogy akármilyen messze is kerültök egymástól (pl. a felfedezés, kísérletezés során), mindig vissza is találjatok egymáshoz (biztatásért mindig vissza fog jönni a gyerek, különösen, ha elsőre nem jött be neki a próbálkozás).

Hogy jön ez a pénzügyi neveléshez?

 

Nem tudom, mit gondolsz, de szerintem kakukkfüttyöt nem ér az élet, ha nincs célod, amit megvalósíthatsz, amiért dolgozhatsz, aminek valóra váltása során fejlődhetsz, tanulhatsz. Márpedig ha mániákus célkitűzők vagyunk, és meg is akarjuk ezeket valósítani, akkor ehhez terv kell. A terv meg akkor jó, ha a megvalósítást megugorható lépésekre, leánykori nevén feladatokra osztja fel, illetve be. A megvalósítás azonban attól függ, hogy ki mennyire érzi magára nézve a saját maga által saját magára kiszabott feladatok végrehajtását, ergo mennyire erős a feladattudata akkor is, ha saját maga főnöke…

Nincs feladattudat, nincs célmegvalósulás. Ez van.

Időbeosztási baki #3

 

Sok felnőtt is panaszkodik arra, hogy kifolyik a kezéből az idő, végképp nem képes beosztani, mert annyi mindent kellene elintéznie, hogy ihaj, ehhez képest meg csak 24 óra van egy napban. Pedig annak is 24 órás a napja, aki mindent el tud intézni.

Ezeknek a felnőtteknek egyetlen problémájuk van: nem képesek fókuszálni.

Sem az adott feladatra, amit éppen végeznek – mert nem ott jár az eszük, vagy éppen mindig megzavarják őket – sem arra, hogy valójában mi az, amit tényleg el kellene végezniük, a többi meg vagy nem is az ő dolguk, csak a nyakukba kapták, vagy nem olyan fontos, hogy azonnal meglegyen, azaz nem képesek priorizálni.

Erre gyerekfejjel pláne nem képes senki, ilyesmire inkább már középsulis gyerekeknél, ritkábban felsősöknél van példa – de ezek a gyerekek otthon kaptak egy jó mintát arra, hogy hogyan is kell ezt jól csinálni. És ahhoz képest, hogy sok felnőtt sem boldogul ezzel, a gyerekeken mégis számon kérjük – mert úgy gondoljuk, hogy nekik kevesebb a melójuk. Mihez képest…

A mi időhorizontunkhoz képest nem sok – de a gyerek időhorizontjához képest – hát, fogalmazzunk finoman – minimum egy kihívás. Igen, nem árt a gyerekkel legalább egyszer leülni, és a fontosság szerinti időbeosztásról beszélgetni (mondjuk, felsőben már meg is fogja érteni, meg a legtöbb gyereknél addigra jön el az az idő, hogy kismillió délutáni elfoglaltsága is lesz, ami mellett még tanulni is kéne, meg segíteni otthon). Meg kell tanítani a gyereket arra, hogy

• koncentráljon – sokkal hatékonyabban képes valaki úgy feladatot elvégezni, ha csak arra figyel. Vagyis gyorsabban végez vele, ha nem multitaskingol, sé nem kalandoznak el másfelé a gondolatai.
• priorizáljon – vagyis lássa a lényeget, azaz azt, hogy mi az, ami tényleg fontos, ezek közül mi az, ami nagyobb falat neki (na, ehhez meg az előző pontban emlegetett önbizalom, a saját határainak, képességeinek ismerete kell), hogy azt vegye előre. Így minden meg lesz oldva, de abban a  sorrendben, ami a gyereknek leginkább bejön a hatékony feladatvégzés szempontjából.

 

A pénzpedagógus (köz)beszól:

Talán meglepő, de a fókuszálásra az egyik legjobb példa a kisgyerekek számára Hamupipőke. A mostohái által büntinek, sőt egyenesen gonoszkodásnak szánt lencseválogatási gyakorlat egyenesen trenírozta a mesehősnőt arra, hogy képes legyen koncentrálni, célra tartani. Kíváncsi lettem volna a mese folytatására, mármint az eredeti, német népmesei verzióban, nem a Disney-változatban, hogy ott Hamupipőke mire ment ezzel a koncentrációs képességgel… Szerintem kétéven belül ő lett a pénzügyminiszter. Komolyan!

 

Hogy jön ez a pénzügyi neveléshez?

 

Fókuszálni nem csak akkor érdemes, amikor az időnket osztjuk be, hanem akkor is, amikor éppen a pénzünkkel bánunk. Mire a gyerek felnő, napi szinten kell majd nagyjából százasával pénzügyi döntéseket hoznia – és ezek közül lesz nem egy, ami nem azonnali, hanem későbbi feladatokat, célokat érint. A pénzügyi döntések során sem árt koncentráltnak lenni, tudni kell a célok, a megvalósításra váró feladatok között is priorizálni.

Arról már nem is beszélve, hogy Benjamin Franklint azóta is sokan idézik, miszerint az idő pénz. (Legfeljebb ma már nem biztos, hogy úgy értik, ahogyan ezt még Franklin szánta… 🙂 ) Egy viszont tény: aki képes időt megtakarítani azzal, hogy képes hatékonyan dolgozni, az időt szabadít fel magának – vagy arra, hogy pihenjen egy kiadósat, vagy arra, hogy még több pénzt csináljon. Érdemes ezért már most a gyerek eszébe vésni, hogy az idő és a pénz ikertestvérek… 🙂

Időbeosztás gyerekeknek – megy ez játékkal is? 

 

Naná! Erre fognak majd tippeket kapni az eznemjatek.com szülői közösségének tagjai ma este hatkor… 🙂

 

 

Tetszik? Oszd meg! Kritizálod? Kommentáld! Csak egyet ne tegyél: ne legyél közömbös!