Kései pénzügyi nevelés – 1. rész

Posted by Himer Csilla on máj 4, 2013 in Pénzügyi nevelés | 3 hozzászólás

A múlt héten ugyan véget ért a Pénzügyi Nevelési Tréning®, az azóta eltelt mindössze három napban azonban szembesülnöm kellett egy olyan szülői igénnyel, amelyet valóban nem hagyhatok figyelmen kívül. Jelesül a nagykorú, de még mindig szüleikkel lakó felnőtt gyerekekről van szó. Azokról, akik most tartanak ott, hogy önálló egzisztenciát kell(ene) elkezdeniük építgetni, de vagy képtelenek rá, vagy nem is hajlandóak (így is, úgy is mamahotel jelenség a vége). No meg aztán ott vannak a főiskolások, egyetemisták, akik külön kategóriát képviselnek a nagykorú, de még gyerek státuszú lakosságon belül.

Az egyik anyuka éppen azt ecsetelte Facebook-üzenetében (ne keresd, magánban küldte, nincs kint nyilvánosan a falon – szerintem érthető módon), hogy mind nagyon szép és nagyon jó, amiről írok, de mihez kezdjen egy olyan felnőttel, aki nem tud/nem akar felnőtt lenni? Milyen eszközei vannak neki ilyenkor? Ha komolyan gondolom, hogy anyák napjára ajándékot akarok adni, akkor ne csak egy e-bookkal tudjam le ezt a kört, hanem ebben segítsek neki, meg a szintén ebben a cipőben járó többi anyatársának.

Eleget teszek a kérésnek, úgyhogy most így anyák napja előestéjén nekifogunk pénzügyileg is „megnevelni” a már nem is gyerekkorú gyerekeinket…

Mi a probléma?

Megmondom őszintén, hihetetlen nagy fába vágtam a fejszém azzal, hogy igen-t mondtam a fentebb emlegetett anyukának, és még néhány szülőnek, akik hasonló témában írtak nekem. A probléma tényleg létező, ráadásul olyan mértékű, hogy érzékelhetően társadalmi jelenséggé nőtte ki magát. Ami a bajom, az az a tény, hogy ahány ilyen család és benne felnőtt gyerek van, annak mindnek más a háttere – anyagilag is, érzelmileg is, élethelyzetet tekintve is, a gondolkodását meghatározó hitrendszerek szempontjából is -, vagyis eszméletlen nehéz innen messziről bármit is felelősséggel mondani.

Mi lehet a háttér?

Háttér 1

Tari Annamária ismert pszichológus egy egész könyvet írt az Y generációról. Legfőbb gondolat ebben a mások által is sokat emlegetett kapunyitási pánik problémája. A fiatalok azt azért érzik, hogy addig vannak viszonylag védve, amíg otthon vannak, a szüleiken leginkább a mindennapos küzdelmeket látják, amiből ők – érthető módon – köszönik, nem kérnek. Ha ilyen a felnőtt kor, akkor nem érdemes felnőni. Ezért aztán kitolják a gyerekkort, amíg csak lehet:

• jön a mamahotel, ahol ingyen is el lehet lakni
• nem keveseknél anyu még mindig mos, főz, takarít a „gyerekre”
• a mostani huszonévesek úgy élnek, mint egy generációval korábban a tizenévesek, a harmincasok meg úgy, mint régen a huszonévesek… (Érdekes, hogy a tinik meg minél hamarabb huszonévesnek akarnak látszani – külsőségekben és viselkedésben legalábbis mindenképpen…) – szóval úgy is viselkednek, mint akik nem akarnak felnőni…
• ebből adódóan pedig előbb-utóbb jön a konfliktus. Vagy már korábban, és akkor állandósulnak a szülői hegyibeszédek, hogy „Ejnye, fiam/lányom, mikor akarsz már kezdeni is Magaddal valamit?”, ami meglehetősen biztos útja annak, hogy szülő és gyerek kölcsönösen megutálják egymást; vagy később, de addig rejtetten ott izzik a láva a hamu alatt, lehet, hogy akár évekig is, mert anyu/apu amúgy türelmes emberek, meg egy kicsit sajnálják is a gyereket, de azért egy idő után már nekik is kényelmetlen lesz, hogy azért, mert a gyerek nem akar önálló életet, a sajátját viszi be a szülei életébe, így aztán a szüleinek sem lesz saját élete – negyvenöt-ötven éves korukra… és akkor csak kitör a hamu alól a vulkán is.

Ami ebben határozottan gáz:

1. a gyerek nem kap otthonról sem támogatást (nem, a cél érdekében a mamahotel, az ingyen szobaszervíz és társai nem a támogatás kategóriába esnek, éppen ellenkezőleg!), sem ösztönzést – egyszerűen hozzászokik, hogy ez az élet rendje.
2. bár egy fedél alatt él a szülő és a gyerek, ez egy ponton túl már határozottan kényszer lesz – mindkét félnek.
3. hosszú távon csakis a szülő-gyerek viszony elmérgesedéséhez vezethet a dolog.
4. alapvető gondolkodásbeli tévhitek vannak jelen – nemcsak a gyerek fejében, hanem a szülőében is! (Erre még majd visszatérünk, egyelőre csak emészd! Kezdésnek annyit, hogy az ismert szólás szerint is a pokolhoz vezető út mindig jószándékkal van kikövezve… )
5. totálisan csak a jelennel foglalkozik mindkét fél – a szülő is, a gyerek is. Ha apuka azt is emlegeti emelt hangon éppen a gyereknek, hogy „Mi lesz így belőled, gyerekem?”, annak sincs semmi köze a jövőhöz. (Erre is vissza fogok még majd térni.)

 

Háttér No. 2

A gyerek nem tud (legalábis a jelen alapállás szerint) saját lábra állni. (Ez a pályakezdő munkanélküliség korában egyre gyakoribb jelenség.) Azt látja a gyerek, hogy a szüleinek is nehéz talpon maradni, tehát teljesen természetesnek is veszi, hogy neki sem lesz könnyebb. Ez a „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” szemlélet arra jó, hogy mártírokat neveljünk, és ne sikeres nemzedéket.

Ami ebben nagyon bajos:

1. a gyerek érzelmileg kap ugyan támogatást, de nem azt, ami ebben a szituban neki kéne… – az együttérzést egészen biztosan megkapja a szülőktől, de nem az kéne.
2. a fenti együttérzés miatt max az az érzés alakulhat ki a gyerekben, hogy márpedig ez a sorsa, a karmája, minden rendes ember így él ebben a világban, stb. – nem vagyok különösebben híve a fatalizmusnak, azaz a végzethívőkkel biztosan nagy vitáim lennének.
3. beindítja a túlélő ösztönöket – csak a jelenre koncentrál, a jövő létezik ugyan, de a luxus kategóriájába esik.
4. ez nemcsak a gyereknél meglévő probléma – bizony a szülőkre is ráférne egy gondolatnagytakarítás…
5. erősödik a szülő-gyerek kapcsolat – ami magában még nem lenne baj, ha ez nem elsősorban az egymásrautaltságot jelentené. Na, úgy meg nagggyon gázos.

 

Háttér No. 3

A gyerek úgy gondolja, ráér ezzel foglalkozni, mert még most is a védett gyerekkorban van – mivel még most is tanul (fősuli, egyetem, OKJ, stb.). A szülők részéről az egyetlen elvárás a végzettség megszerzése, addig arccal a tanulás felé.

 

A bibik ezzel a következők:

1. igen, ez valóban a gyerekkor meghosszabbodása – különösen ha kombinálódik a kapunyitási pánikkal, és még harminc évesen is tanul a gyerek az ezredik diplomájára készülve, ellenben még egy másodpercet nem dolgozott munkahelyen, max a kötelező egyetemi gyakorlatokon van túl. Kapunyitási pánik nélkül: kísérteties evolúciós emlékek a törzsi bulikról, amikor sikerült a mamutot elejteni. Néhány nap/év gondtalanság (felnőttként egy gyerek felelősségével, vagy inkább felelőtlenségével), aztán meg majd lesz valahogy, eddig is volt valahogy, és eddig sem az én dolgom volt, hogy legyen valahogy.
2. a szülők erősítik is ezt a benyomást („Majd megoldjuk, Te csak tanulj!”)
3. nincs átmenet – egyszer eljön a nap, amikor utolsó éves lesz a gyerek, akkor már napirendbe beépített tevékenység lesz a szülők részéről a gyerek noszogatása, hogy hogyan tovább. Mindezt éppen abban az időszakban, amikor a legkoncentráltabban kell(ene) tanulnia, mert államvizsgára készül – holott eddig azt hallotta, hogy elég, ha csak jól tanul. Ez így felér a gyereknek egy pofán csapással, és ne csodálkozzon rajta senki, ha nem tud vele mit kezdeni.
4. vagy a „Hagyjatok már végre békén!” lemezt teszi fel, és veszekedések közepette kizár mindenkit a szobájából, netán el is megy otthonról… (szülő-gyerek kapcsolat hőfoka közelít a fagyponthoz)
5. vagy csak nem érti, hogy miért lettek ilyen hülyék a szülei, de elvisel mindent – külsőre, de belül forrong, és már alig várja, hogy leléphessen, ha lenne hová… Ha van is, akkor is meglesz benne az érzés, hogy „Még ezt is kibírom!” Ez ugyan edzi valamelyest lelkileg, de nem biztos, hogy erre a szüleinek kellene treníroznia őt, illetve marad a gyerekben egy tüske, és valahol legbelül kialakul benne a mártíromság érzése. (Csak éppen nem a világgal, hanem a szüleivel szemben.)

 

Tévhitek és tévedések a felnőtt gyerek pénzügyi nevelésében

Ezeket már emlegettem fentebb, most meg is nézzük, hogy melyek lehetnek ezek, amelyek előfordulhatnak:

• „Tudod, hogy mi mindenben támogatunk, nézd, ki is szolgálunk, hogy te nyugodtan tudj dolgozni, tanulni, stb…” – jelentem, ez egy akkora szülői tévhit, hogy a Jupiter bolygót képes lenne eltakarni! El kéne dönteni, mit akarsz nevelni a gyerekedből: egy nagyra nőtt ovist, vagy egy önálló felnőttet. Mi a célod? Az, hogy a gyerek örökké az legyen, aki szülői mivoltodban állandóan megerősít, tehát egész életében szüksége legyen Rád, vagy az, hogy meg tudjon állni a maga lábán is, hogy aztán Te is élhesd a világodat? Jó, persze, kell, hogy legyenek olyan időszakok, amikor biztosítani kell a gyereknek a nyugodt tanulás, pihenés, stb. lehetőségét. De vannak dolgok, amik hozzátartoznak a felnőtt léthez. Pl. az is, hogy képes ellátni saját magát: rendet tud tartani maga körül, élhető tisztaságot biztosít, maga teremti elő a tiszta ruhát, és meg is főz magának. Ettől nem kell megkímélni, sőt! Magaddal is kiszúrsz, de a gyerekkel meg totálisan, ha ettől akarod megkímélni. A lányom egyetemista, de az albérletben is ő takarít magára, sőt ha haza jön, még a saját szobáját is. Vizsgaidőszakban is. Mert nincs más, aki megcsinálná helyette. Ez az ő része a családi munkamegosztásból, és ennek természetesnek is kell lennie. 
• Kapunyitási pánik miatt kitolni a gyerekkort – és ezt nem észrevenni… – A gyerek részéről ez lehet egy természetes reakció arra, hogy a szülein azt látja, tök gáz naponta ennyit köszködni, ez a szemében felér azzal, hogy önként és dalolva szívatja magát az ember, vagyis mazochista. A gyerek meg nem. Így nem is kér belőle. De hogy ehhez egy szülő asszisztáljon is azzal, hogy ráhagyja, kiszolgálja, stb.? Mit fog ebből tanulni a gyerek? Azt, hogy kihasználható vagy. Ki is fog használni, ne félj. A másik, amivel nekem bajom van ennek kapcsán, hogy egyáltalán eljut idáig a gyerek… Élete első 18 évében Te vagy a felelős érte. De javarészt azért is, hogy mi lesz belőle 18 éves korára. Ha csak ennyit tanult meg 18 év alatt, hogy minden kikerülhető, nem kell vállalnom a felelősséget, mert majd valaki más (a szülők) úgyis jön, és megoldja, akkor valami nagyon nincsen rendben. Nem a gyerekkel (most már vele sem), hanem Veled. Milyen jelzést adtál a gyereknek arra, hogy vállaljon felelősséget a saját dolgaiért, tetteiért? És mikor tetted ezt utoljára? Milyen gyakran? Ez lenne ugyanis a gyerek támogatása, nem az, hogy kitakarítasz helyette. Amikor azt mondod, hogy „Fiam/lányom, mit akarsz csinálni? Mondd meg, én meg majd meglátom, hogy erőmből, időmből , energiámból, tudásomból, pénzemből mivel tudlak segíteni”, na, az támogatás.
• Légypapír-effektus a gondolkodásban 1. – képzeld azt, hogy Ti vagytok a legyek, a jelen pedig a légypapír! Akkor már gyanítod, hogy miről beszélek. Az a baj ilyenkor, hogy amikor jönnek a szülők részéről a „Mi lesz így Belőled, fiam/lányom?” kérdések, akkor a szülő gondolatai nagyon is a jelenben ragadnak, hiába áll össze a kérdés olyan szavakból, amelyek a jövőre vonatkoznak. Mert a megoldás most kell. Nem az a kérdés, hogy mi lesz a gyerekből, hanem az, hogy most miért nem csinál semmit, most miért nem áll elő egyik pillantaról a másikra egy komplett életstratégiával. A gyerek meg csak annyit lát, hogy ha az a jövő, hogy úgy éljen, mint a szülei, akkor ő nagyon is benne akar ragadni a jelenben. Mert most jó. Ráadásul azzal, hogy apu/anyu ilyeneket kérdez, maguk is visszahúzzák a jelenbe a gyereket, mert a kérdés egyáltalán nem a jövővel foglalkozik. Önmagába visszatérő kör. (Ilyenkor kell a családi coaching, hogy egy kicsit kizökkentse a szülőt is, a gyereket is a szokásos gondolati kerékvágásból. Mert már annyira belevágták magukat abba a kerékvágásba, hogy már ki sem látszanak belőle – és ezért más lehetőségeket már meg sem látnak.)
• „Jaj, fiam/lányom, látod, mi is dogoztunk látástól Mikulásig, mégis csak ez jutott! Rendes embernek ez a sorsa…” – ez ugyan tűnhet támogatásnak, de nem az. Még érzelmileg sem. Ez nem támogatás, hanem

1. kifogásgyár
2. behúzás a sorsközösségbe – és egyúttal foglyul ejtés is…

Bizonyítása annak, hogy nincs kitörési lehetőség. Mintha a szülők nem is akarnák azt, hogy a gyereküknek jobb legyen, mint nekik. Tudom, ilyet egy szülő sem akarna. Ezzel azonban mégis ezt mondja. Más a szándék és más a valóság.

A coach (köz)beszól: 

A 2. pontban szereplő kijelentésemért, miszerint ez a fajta fatalizmus, azaz az eleve elrendelt sors mint magyarázat nem elfogadható, már volt olyan, hogy valaki ezt olvasva tíz ujjal csapott le a billentyűzetre és emailben szép körmondatokban ecsetelte, hogy milyen érzéketlen is vagyok, honnan is tudhatnám én azt, milyen helyzetben vannak egyes emberek, könnyű nekem prédikálni a jólétből, és egyébként is annyi együttérzés van bennem, mint egy alpesi lavinában… 

Ezért most is szeretném leszögezni: 

1. én sem aranykanállal a számban születtem

2. velem is előfordult, hogy a következő fizetés előtt elfogyott a pénzem, kenyeret sem tudtam volna venni a boltban néhány napig (kb. akkor döntöttem úgy, hogy na, ezt soha többé)

3. nemcsak én állítom, hogy ez a fajta magyarázat kifogás, hanem a tudomány (egy egész pszichológiai irányzat, nevezetesen a tranzakcióanalízis foglalkozik az ilyen és ehhez hasonló kifogások feltárásával, kezelésével)

4. vannak olyan ügyfeleim, akiket merő jótékonyságból (é. tökingyen) oktatok, és komoly előrehaladást is értünk el. Van olyan, aki mára megszabadult minden(!) adósságától, pedig beindult az adósságspirálja, de ma már tartalékai is vannak. Van persze olyan is, aki még éppen csak ott tart, hogy enyhült az adósságai miatti szorítás, de már látja a fényt az alagút végén. Ők az élő példái annak, hogy egyrészt van fogalmam róla, hogyan élnek emberek, másrészt hogy még onnan is van kiút.

•  Légypapír-effektus a gondolkodásban 2. – egészen más indítattásból ugyan, de ennek a fajta sorsközösségnek is az az egyik legkárosabb hatása, hogy akit ez a közösség beszippant, az beleragad a jelenbe. A jövő max a másnapig terjed, mert túl kell élni. Ez a szemlélet persze kiváltja a (túlélési) stresszt és azt a fajta beszűkült látásmódot, ami legfeljebb csak másnapig engedi látni az időhorizontot. Gyakorlatilag egy komplett önsorsrontás. Elismerem, nem egyszerű kitörni belőle, de nem is lehetetlen. Sőt! Ha valamikor szükség van arra, hogy az ember fia/lánya távolabb lásson a holnap is látható orránál, akkor ez a szituáció éppen az! Ha ebből bárki is komolyan ki akar törni, ahhoz terv kell. És mondd, láttál már Te egy napos tervet? Én csak egyet, amelyik arról szólt, hogy pénteken megveszem a nyertes lottószelvényt, másnapra meg csilliárdos vagyok… 
• Erősődő egymásrautaltság – addig nincsen semmi baj, amíg abból áll a dolog, hogy kölcsönösen számíthattok egymásra, mert Te mint szülő is segíteni fogsz a gyereknek, meg a gyerek is segíteni fog Neked, ha csak teheti. A baj azzal van, hogy az egymásrautaltság már egy következő fokozat, méghozzá az a lépcső, amikor kölcsönösen függtök is egymástól. Ez messze van bármelyikőtök önállóságától, függetlenségétől. Mi történik, ha a gyerek egyszer mégis talál melót – csak éppen a világ másik végén? Mi lesz akkor Veletek? Vagy mi lesz a gyerekkel, ha ne adj Isten, de valamikor a távoli jövőben Te vagy a másik szülője meghal? (Mert hát akármilyen fájdalmas is, mégiscsak ez az élet rendje, hogy a szülők mennek el előbb.) Az érzelmi függés miatt is megrázó lesz a dolog, de az anyagi miatt lesz csak igazán élhetetlen az előálló helyzet.
• Élj a mának! – aki azt hitte, hogy ez Horatius, a nagy latin költő nagy találmánya a Carpe diem!-mel, az téved. (Egyébként is, Horatius igazából nem azt mondta, hogy élj a mának, hanem „Ragadd meg a napot!”, vagyis élj a jelenben, éld meg
  

  foto: pixabay.com

  minden pillanatát. A közhiedelem mégis ezzel a jelentéssel azonosítja a latin szállóigét.) Jóval messzebbre kell visszamenni ehhez az időben. Mondjuk, az őskorig. Bizony, evolúciósan belénk égett örökség, hogy csak a mára van rálátásom. Ha ma van mamut, akkor jó, sőt naggggyon jóóóó. Legalább két napig. Utána úgyis megromlik a hús, vagyis hiába van ott az orrom előtt hegyekben a husi, ha nem akarok mérgezésben elpatkolni, akkor inkább éhezem. Ezért aztán addig kell felfalni mindent, ami csak belém fér, amíg még ehető. Nem kell a holnapra, holnaputánra gondolni, mert minek. Amíg tart a buli, addig jó, utána meg majd lesz valahogy, ha szerencsém van, megint szembe jön velem meg a törzzsel egy másik mamut. Ha jobban belegondolsz, nem ismerős ez a fajta életfelfogás? Szerintem biztosan van a szűkebb, vagy tágabb környezetedben legalább egy ember, akire ennek alapján ráismersz. Csak helyettesítsd be a mamutot pénzzel… A fősulis/egyetemista évek bulizós gondtalansága is ugyanezt csalja elő a gyerekből. Ha a gyereknek nincs egy szilárd értékrendje (erre majd egy későbbi postban visszatérek), akkor ez komoly problémát tud okozni anyagilag.

• „Te csak tanulj, majd megoldjuk a többit!” – igen, ez az az életszakasz, amikor tényleg a tanulás a legfontosabb. De ez még nem jelenti azt, hogy a gyereket, főleg ha már felnőttkorú, nem terhel semmiféle felelősség a saját életéért. Nemcsak a tanulás az egyetlen felelőssége felnőttként! Gondolj bele, ha valaki család és munka mellett kezd el tanulni, és azt mondja, hogy most kilépek az életemből, mert tanulok, addig nevelje más a gyerekeimet, és nem járok be dolgozni sem…Ha a gyerek azt szeretné, hogy felnőttként kezeljék, akkor feleljen is meg a felnőtt élet kritériumainak. Most már elég nagy hozzá. És fordítva is: mivel már elég nagy hozzá, gyakorlatilag is felnőtt, kezeld is felnőttként – akkor is, ha ezzel munka és felelősség jár. Nem árt emlékeztetni a gyereket: a felnőttség önállóságot is jelent. Úgyhogy ne csak a döntési szabadságot kérje, hanem a döntési felelősséget is vele. Árukapcsolás, de csak együtt ér valamit a kettő. Nevelési szempontból mindenképpen. Szülőként ezt tartsd szem előtt!
• Zsupsz a felnőttkorba! – azok a szülők, akik eddig mindentől megkímélték a gyerekeiket a tanulás szent nevében, nem tudom, honnan gondolják, hogy egyik napról a másikra a gyerekeiknek hirtelen benő a feje lágya, és egy keddi napon felelősségteljes felnőtt lesz belőlük. Ugyan mi készítette volna fel erre a gyereket? Ők biztosan nem. Pedig az ő dolguk lett volna. Hol voltak a megugorható kihívások, a követelmények, elvárások? Hol volt az ehhez szükséges támogatás, biztatás, ne adj Isten, ösztönzés? Ezeket még egyetem/főiskola alatt is meg lehet lépni, de akkor aztán sürgősen! És mindenképpen! Ha ezek elmaradnak, akkor lesz egy felnőtt gyerek, aki inkább gyerek, mint felnőtt, és inkább ál-, semmint valódi önbizalommal áll neki bármilyen feladatnak az életben.

Szóval elég sok helyen lehet elrontani. Elsősorban ott, hogy ha a gyerek 18 éves koráig semmit nem teszel a pénzügyi nevelése érdekében. Még ekkor sem késő, csak nehezebb. Sokkal. Egy nemcsak életkori sajátosságai okán, hanem jogi szempontból is független, vagy legalábbis függetlenedni vágyó személyt kell rávenned, hogy tanuljon Tőled egyet s mást a pénzről, pénzkezelésől, vagyonépítésről, stb. Hát, nem lesz egyszerű. A gyereked ugyanis elérkezett abba a korba, amikor már meg is meri fogalmazni, sőt meg is tudja védeni a maga álláspontját – úgyhogy nem biztos, hogy Te leszel az, akitől elfogadja a tanítást. Ez pedig azt jelenti a Számodra, hogy

• sok időd, erőd, energiád megy majd el arra, hogy a gyereket meggyőzd (esetleg úgy, hogy az ideje legnagyobb részét már nem is tölti otthon – ld. egyetem, fősuli)
• pénzbe fog kerülni, hogy idegenek tanítsák meg a gyerekedet arra, amit Te nem tudtál/akartál, stb.

Ennek tudatában vágunk neki a jövő heti bejegyzésnek, amikor arról lesz szó, hogy Neked mit kell tenned első lépcsőben azért, hogy változzanak a dolgok. 

Bejött, amit olvastál? Nyomj egy like-ot! Tetszik? Oszd meg! Tiltakozol? Írj egy kommentet, hogy ez egy marhaság! Csak egyet ne tegyél: ne legyél közömbös a saját és a gyerekeid pénzügyei iránt!!!