Mit tanulhatnak a mai gyerekek a régiektől a pénzről?
Van, aki átadja a gyereknek a család pénzügyi intelligencia örökségét?
Mert a gyerek részéről lesz fogadókészség, az tutti. Meglepő módon még a tiniknél is. Sőt még meglepőbb módon náluk talán még jobban. A tinik ugyanis, bár nagyon szeretik próbálgatni a függetlenségüket, legalább ennyire vágynak arra is,
foto: saját montázs
hogy egy közösséghez tartozzanak. Történetesen a családi közösséghez is. A családi legendárium felemlegetése, a közös sztorizgatások pedig nagyszerű alkalmak erre.
Himer Csilla
Gratulálok! Te is csatlakoztál azon szülők közösségéhez, akik fontosnak tartják a gyerekeiket abból a szempontból is felkészíteni a nagybetűs életre, hogy egy rugalmasan alakítható pénzügyi életvitel alkalmazását tanulják meg a saját boldogulásuk, anyagi biztonságuk érdekében - mindezt pedig úgy, hogy közben nem vesztik szem elől, hogy a családtagok minőségi időt tölthessenek el egymással. Ehhez nemcsak itt találsz tőlem mindenféle okosságokat, anyagokat, hanem az itt látható közösségi oldalakon is. És még ezeken kívül: scribd.com: http://www.scribd.com/HimerCsilla slideshare.com: http://www.slideshare.net/HCsilla A Sykpe-csatornámat csak ügyfeleknek tartom fenn. Jó tanulást, jó játékot!
Follow Me:
Szia Csilla!
Szeretnék tanácsot kérni tőled.Csak a szép családi történetek vannak jó nevelő hatással a gyermekre, vagy esetleg felhasználható ilyen célra a negatív történet is? Néha azt gondolom, hogy jobb ha semmit sem mesélek a gyerekeknek, mert azzal csak elszomorítom őket.
Éppen nyáron történt ez a sztori, amit most leírok. Nálam kiverte a biztosítékot.Egyik felmenőm miután júniusban örökölt hét számjegyűt, gyorsan eltapsolta, és a következő hónapban felhívott,hogy segítenem kéne rajta.Méghozzá arra kért,hogy vegyek fel neki Providentet a villanytartozására.Alig tudtam a döbbenettől megszólalni,de azért udvariasan leszereltem.
Hát ilyen és, ehhez hasonló történetek lehetnek nevelő hatásúak a pénzügy terén?
Üdv: Móni
Hát, tényleg fogós a kérdés… Igazából minden sztoriból lehet tanulni, de azt tény, hogy egy gyereknek a követendő minták sokkal jobb tanulási lehetőséget adnak, mint a negatív példák. A gyerek, főleg amíg kicsi gyerek, számára ugyanis nincs meg a szürke ezer árnyalata, neki fekete van, vagy fehér. Ezért neki fura, kényelmetlen, kellemetlen és igazán megdöbbentő lehet, ha valamelyik rokonáról, akit esetleg ő még szeret is, negatív kontextusban beszélsz. (Néha még mi felnőttel is érzünk ilyet. Pl. ha a párunkról mond valaki objektív bírálatot. Tudjuk, hogy okbjektív a kritika, talán még építő is, mégis rosszul esik, mert az érzelmi kötődés megszínezi a dolgot.)
Ha belegondolsz, a népmesék, a bibilai és más tanmesék régen szintén javarészt olyan tanulsággal zárultak, hogy a történet elejétől pozitív színben feltűnő főszereplő győz, az erkölcsi győzelem legalábbis mindenképpen az övé. Ritka az a gyerek, aki a Hófehérkében a gonosz mostohával tud azonosulni, és neki drukkol…
Nincs ez másképp a rokonsággal sem. Ráadásul itt még az érzelmi kötődés bele is játszik a dologba, úgyhogy névvel, felismerhetően szerepeltetni a rokont mindenképpen meggondolandó lenne…
Később, amikor a gyerek már túlvan a kiskamasz koron, ez ma már kicsit hamarabb jön el, sokszor már 8-10 éves korban, tehát egy kicsit később, kb 12 éves kora táján, amikor mér képes az érzelmi absztrahálásra is, akkor jöhetnek a negatív tapasztalatok is. De ez is akkor a legjobb, ha az érintett mondja el, hogy „Képzeld, még én is tudok hibázni, csináltam is egyszer egy nagy hülyeséget, most elmondom, de jól figyelj, nehogy Te is beleszaladj, gyerekem!” HItelesebb lesz a sztori is, de a tanulság levonása is.
A konkrét esetet tehát aszerint ítélném a gyerek számára tanmeseként alkalmasnak minősíteni, hogy
– van-e rendszeres és szoros érzelmi kapcsolata az illetővel, akiről szól a sztori
– hajlandó-e ő maga elmesélni a gyereknek(a fentiek alapján ezt kétlem)
– van-e Neked szoros kötődésed, érzelmi kapcsolatod az illetővel… ha a szüleidről van szó, az elég visszás lehet a gyereknek, hogy ha neki nincs is rendszeres kapcsolata a nagyszüleivel, de Te mégis csak az ő gyerkeük vagy, hogy beszélhetsz így róluk. (Tudod, a szülői példamutatás… ahogy Te beszélsz a szüleidről, úgy fog ő is Rólad- kis túlzással.)
– milyen alkalomból beszélsza gyerekkel erről a történetről – én itt a halottak napi megemlékezés kapcsán írtam, amit írtam, oda biztosan nem lenne való. Egyrészt, mert a rokonod még él, ahogy a szövegkörnyezetből kiveszem, másrészt mert ha elhunyt rokonról lenne is szó, halottak napján a megemlékezés légkörében max adomázás szintjén szokás a halott hülye dolgairól beszélni.
Szóval én jól meggondolnám. Nem tudom, mennyi idősek a gyerekeid, de ezt a történetet kb 12 éves korukig biztosan nem venném még elő…
A felmenőd pénzügyi magatartása: hát, ez nem az a fórum, ahol nyíltan minősíteném, de szerintem az egyetlen értelmes dolgot tetted, amit lehetett – visszautasítottad.
Kedves Csilla!
Köszönöm az alapos válaszodat. A gyerekek még elég kicsik, 6 és 3 évesek.
A nagyobbik fiam emocionálisabb beállítottságú, és gyakran előkerül, főleg az iskola kapcsán /családfa, stb./ a nagyszülők téma. Próbálom összekaparni azt a kevés jót, amit mondhatok róluk, mert tényleg nem helyénvaló ócsárolni őket.Végül is nekik köszönhetem, hogy vagyok, és hogy most megélhetem a gyerekeim örömeit.
A gyerekeimnek nincs szinte semmilyen kapcsolatuk a 4 nagyszülővel. Nekünk szülőknek is csak annyi saját szüleinkkel, hogy megtalálnak minket, ha valami problémájuk van. Hasonlóakkal, mint amit a fenti írásomban említettem.
Üdv.:Móni
Móni, mivel ilyen kicsik a gyerekeid, egészen biztosan nagyon hiányoznak nekik a nagyszüleik. Vannak dolgok ugyanis, amit
– vagy csak a nagyszülőktől tanul meg egy gyerek (mint pl. generációk közötti kommunikáció, a generációs különbségekből eredő eltérések áthidalása – mindezt pedig a szeretettel kipárnázva, tehát a gyereknek itt módja lenne igazán gyakorolni)
– vagy tőlük jobban elfogadja azokat is, amiket a szüleitől nem igazán (nem tudom, Neked milyen volt a kapcsolatod a saját nagyszüleiddel, de normál esetben bárki tudna rá példát mondani, hogy a nagyszülei sokkal simábban kezeltek egy-egy konfliktust, mint a szülei, és nem egyszer a nagyszülők simították el a szülők és gyerekeik között támadt vitát. Egyszerűen azért, mert a nagyszülőket a nagyobb élettapasztalat nagyobb türelemmel is ajándékozza meg általában, így higgadtabban tudnak hozzáállni sok dologhoz, mint a szülők, akike gy szülő-gyerek konfliktusban amúgy is belülről látják a vitát, involválódnak, mélyen érintettek, így sokkal kevésébé képesek az objektív véleményformálásra, mint a nagyik.)
Ahogy olvasom, a párod szülei sem igazán állnak nagyszülőként a gyerekeid mellett, ami elég nagy baj: a gyerekeknek ugyanis ez a sok minden kimarad az életükből, pedig szükségük lenne rá az egészséges fejlődéshez. Eleve ahhoz vagyunk szokva evolúciósan (na, már megint az evolúció!), hogy nagyobb családokban éljünk. Még az 1950-es években sem volt ritka Magyarországon, hogy több generáció élt együtt. Ez aztán sajnos atomizálódott, időnként egészen a csonka családig, látjuk is a következményeit… most már Csányi Vilmos etológus professzor egyenesen csoportokról, egyszemélyes közösségekről ír – ami totál az emberi természet ellen való dolog.
Nálatok legalábba szűk család szintjén rendben lévőnek tűnnek a dolgok, ez viszont nem változtat a gyerek igényein: előbb-utóbb kibukik belőle az, hogy szeretne magának nagyszülőt… Nem tudom, van-e a családban, ismeretségi körben olyan nagynéni, nagybácsi, apai/anyai jóbarát, aki a gyerekek számára nagyszülő figura lehetne. Persze ehhez az illetőnek is közreműködőnek kell lennie a dologban, mert az egész a rendszerességen alapul, és azon, hogy osztatlan figyelmet szenteljen a gyerekeidnek.
Ha nincs ilyen, akkor sem reménytelen a helyzet, max nehezebb.
Ami engem nagyon meglep, hogy nagyszülőket sem érdeklik az unokáik – nekem legalábbis ez jött le a leírásból. Mert ezt a gyerek is érzi, ha nem is tudja világosan megfogalmazni, hogy egy számára fontos embernek ő nem kell… Már csak ezért is javasolt egy pótnagyi, ha van rá lehetőség.
Üdv:
🙂 Cs. 🙂