Bő vagy szűk a ség?
Jó, megmagyarázom… Egy kedves ismerősöm nem mellesleg számmisztikával foglalkozik, és tőle tudom, hogy november a bőség hónapja a számok szerint (is). Én talán egy kicsit földhöz ragadtabb vagyok, úgyhogy november bőségét kicsit gyakorlatiasabb és történelmibb okokhoz kötöm: régen ilyenkor már nem csak learatva, betakarítva volt minden termés, hanem már télire is el volt téve. Az alma elvermelve, a kukorica megszárítva. A szőlő leszüretelve, a pince csurig borral. Az első disznóvágások is megvoltak, úgyhogy még hús is akadt a kamrában. Vagyis tele volt a raktár. Novemberben már nem volt nagyobb mezőgazdasági meló, a berendezések, eszközök karbantartásán, téli eltevésén kívül már nemigen maradt munka, ellenben jól esően lehetett hátradőlni a székben, miközben a kamrában lógó sok kolbászra, meg a pincében telelő sok krumplira, almára gondolt a gazda. Egyben látta egész éves munkájának minden eredményét, nem csoda, hogy bőségben érezte magát. Akár még azt is mondhatnánk, hogy bizonyos értelemben gazdagnak.
Ez adta az apropóját annak, hogy a novembert a bőség és szükség, pontosabban szűkség kapcsolatának, a gazdagság-, illetve szegénységtudatnak szenteljem. Mégpedig azért, mert egyrészt ez így a karácsonyi szezonnyitó pénzszórási őrület előtt aktuális, másrészt meg azért, mert a legtöbb emberben ez a gondolkodásmód kissé tudathasadásos állapotot okoz… a legtöbbünkben ugyanis egyszerre vannak meg a szegénység- és gazdagságtudat jellemzői.
Szerinted mi a szegénység? És a gazdagság?
Pénzügyileg intelligens ember erre ügyesen megkerüli a választ, és azt mondja, hogy attól függ. Ugyanis mindenkinek mást és mást jelent a gazdagság is, meg a szegénység is. Egyszerűen azért, mert mások vagyunk, és más a pénzügyi komfortzónánk. Ha valamilyen oknál fogva kicsúszunk a pénzügyi komfortzónánkból, akkor azt mondjuk, elszegényedünk, és azon nyomban elkezd mindenki teperni, hogy minél hamarabb visszaküzdje magát a komfortzónájába. Ha véletlenül felfelé sikerül kimozdolnunk, akkor pedig meggazdagszunk, vagy legalábbis jobban élünk, mint egy-két éve… 🙂 (Ami nem mindegy, hogy ezzel mihez kezdünk. Ha a biztonságérzetünk okán csak visszasüllyedünk a megszokott komfortzónánkba,
akkor ott ette meg a fene az egészet, és még 20 év múlva is azt fogjuk emlegetni az unokáinknak, hogy bezzeg, amikor egyszer is jól éltünk… Ha azonban kicsit tágítunk a komfortzónánkon, mert tanulunk a pénzről és megtanulunk a több pénzzel is bánni, akkor maradhatunk gazdagabbak – igaz, így már változni fog a gazdagságról alkotott képünk is, és már nem fogjuk gazdagnak, csak átlagosnak érezni az anyagi helyzetünket. Vagyis kicsit magasabb szintre emeljük a gazdagság fogalmát.)
A baj ezzel az, hogy amikor felteszem a kérdést, hogy mi a szegénység, mi a gazdagság, szinte kivétel nélkül mindenki pénzben kezd el gondolkodni: ha ennyije van, vagy annyija, akkor gazdag; ha ennyije sincs, akkor szegény. Pedig ez gáz. Mert soshasem azon múlik a szegénységed vagy a gazdagságod, hogy mennyi pénzed van fizetéskor a bankszámládon, vagy hogy milyen tárgyakkal (lakás, kocsi, ruhák, stb. veszed Magad körül. Sokkal inkább azon múlik, hogy hogyan bánsz a pénzzel, vagyis hogyan gondolkodsz róla, a használatáról, a lehetőségeiről. Vagyis azon, hogy mennyit tartasz meg a kezeden átfolyó pénzből.
A coach (köz)beszól:
Figyelem, esettanulmány következik! És erősen ajánlott figyelni, hogy a más kárán tanulj!
Láttam már én is olyan jól kereső, menő vezető beosztású családfőt, aki havi hétszámjegyű keresetet tolt haza – mégsem tudott a családjának anyagi biztonságot nyújtani, mert minden pénzüket elköltötték. (Meglepő módon, el tudták költeni azt a kazal pénzt!) Amikor jött egy jelentősebb váratlan kiadás egy, a méregdrága luxusautójukban támadt motorhiba képében, nem tudták kifizetni az egyébként nem olcsó javítást – és hitelt vettek fel rá… Abba ne is menjünk bele, hogy azon a költési színvonalon milyen váratlansággal érte őket a felismerés, hogy a nagyfiú érettségizni fog. (Még nem továbbtanulni, csak érettségizni! A szalagavató, a ballagás, a bankett minden költségével, ami ugye a jónevű magániskolában szintén nem piskóta költségvetési tételnek számított.) Sebaj, ezt is megoldották hitelből… (Persze személyi kölcsönből, mert annak a legnagyobb a kamata.) Így már két magas kamatterhű hitel ketyegett nekik. A srác pedig a szülők pechjére nem volt hülye, hát fel is vették – de csak költségtérítéses szakra. És kénytelen volt felvenni a diákhitelt, hogy valahogy meg tudjon élni – a szülők pedig újabb hitelt vettek fel a tandíjra. Most ott tartanak, hogy kezdik vakarni a fejüket a törlesztő részletek miatt, mert ha azokat kifizetik rögvest fizetésnap után, már korántsem marad annyi elkölthető pénz, mint korábban. Most ott tartunk, hogy kiszámoltam nekik, hogy ha tönkremegy a hűtőjük, és ugyanazon a színvonalon pótolni akarják, akkor megreccsennek anyagilag… Egy hűtőtől. Mert már évek óta nincs egy kanyi fillérnyi megtakarításuk sem. Vésztartalékként sem, nemhogy a fontosabb életcélok megvalósítására (pl. gyerek továbbtanulása, nyugdíj, gyerek szárnyra bocsátása, stb.). A vagyonépítésről meg már ne is beszéljünk…
Vagyis szép és csillogó díszletek mellett szegények. Régen erre mondták azt, hogy cifra nyomorúság. Szerinted ez mekkora pénzügyi intelligenciára vall?
A konkrét esetben a család baromi gazdagnak érezte magát, mert a pénzügyi komfortzónájában mozgott: sok bevétel mellett sok kiadást is produkáltak, de amíg ezek egyensúlyban voltak, nem volt gond. Amikor azonban kezdett elbillenni a tartalékok hiánya, illetve a hitelek miatt az egyensúly, akkor már jöttek a gondok – a ragaszkodás a pénzügyi komfortzónához, és vele az életvitelhez viszont maradt. Nem nehéz belátni, hogy a tudat és a valóság köszönőviszonyban sincsenek egymással.
A coach (köz)beszól:
Figyelem, újabb esetleírás következik, és bár ez csak elképzelt, mégis alkalmas a szemléltetésre, mivel valószerű!
Képzelj el egy családot, ahol apu és anyu összesen keresnek havi netto 350.000 forintot! Két gyerek is van, úgyhogy nem élnek nagy lábon, ha ebből jól ki akarnak jönni. Márpedig jól kijönnek! Kis lakásban laknak, ahol nincs ugyan mindenkinek fejenként 100 négyzetméternyi helye, de elférnek, és a lehetőségekhez képest kényelmesen is élnek: a lakás háromszobás, mindenkinek van saját külön kis tere. Mivel a lakás kicsi, a vízzel, villannyal, gázzal
spórolnak, így a lakás rezsije nem eget verő. Ruhájuk nincs ezer, de viszonylag jó minőségűek. (Kevés, de használható, jól kombinálható darabok, amelyek jó anyagminőségük okán még jól bírják a strapát is. Egy-egy márkásabbnak mondható darab is akad közte.) Mindkét gyereknek van saját számítógépe – igaz, nem almás gép, és nem a legújabb technikai csodákkal felszerelve, de még állják a sarat, futnak rajtuk az aktuális programok, mert a gépek bírják. Az evést szükségletnek és nem élvhajhász pótcselekvésnek tartják, így az is kontrollálható költséggel jár, plusz keresik a kedvezményes beszerzési lehetőségeket is (akciók, kuponok, termelőktől vásárlás, stb.). Ehhez a nem túl költséges életvitelhez fel tudtak építeni egy kb. 9 hónapos vésztartalékot is – szépen, fokozatosan, de megvan. Ezzel érzik biztonságban magukat. Mellette nyitottak különféle, adózásnál is kedvezően figyelembe vehető megtakarítási számlát, amelyeknek mind céljuk van: a gyerekek tanulásának fedezése, a lakás lecserélése, stb. Most tartanak ott, hogy újabb pénzmagot kezdtek el felépíteni, amit befektetésre, óvatos vagyonépítésre akarnak fordítani.
Hasonlítsd össze a két bevételt, és azt, hogy mihez kezdtek velük! Szerinted melyikük a gazdagabb?
Ha azt válaszoltad, hogy az, aki
nagyobb anyagi biztonságot épített fel maga körül,
akkor nyertél!
Szóval sokkal inkább az a lényeg, hogy mit gondolsz a szegénységről és a gazdagságról, valamint a pénzről, semmint az, hogy ténylegesen mennyi a bevételed.
Mindez persze azt is eredményezi, hogy lesz egy bizonyos életviteled, ami jellemzően megmutatja, hogy szegény, gazdag vagy középosztálybeli-e a gondolkodásod. Hogy Te melyik csoportba tartozol a gondolkodásod alapján, azt megtudhatod jövő héten, mert a témát folytatjuk!
Tetszik? Oszd meg! Kritizálod? Kommentáld! Csak egyet ne tegyél: ne legyél közömbös!
Nagyon tanulságos lecke csak sajnos én is beleestem a hitelek csapdájáa amiböl szinte lehetetlen kijutni ,szeretnék én is tanácsot kérni de mivel nem vagyok Budapesti igy még tanácsért se tudők fordulni .A fövárosba valo utazás 10000 be is kerül ,Borsodba sajnos nem ismerek olyan pénzügyi szakembert akihez fordülhatnék mert a legtöbben valamelyik bankhoz tartoznak ,igy marad a vegetálás és a félelem hogy mikkor dül br végleg a hjtel Ibolya
Kedves Ibolya,
szegről-végről ismerem a kálváriádat, hiszen írtál már róla külön, személyes emaiben. Még most is az a bajom, hogy minden részletet nem ismerek, minden kérdésemet nem válaszoltad meg, így felelős véleményt nem is tudok mondani.
Ha létezne Magyarországon a magáncsőd intézménye, én valószínűleg azt ajánlanám Nektek, mert ez így most tényleg elég gázos szitu, amiben vagytok. Őszintén szólva erősen gondolkodom, hogy a magyar törvényi lehetőségek között mi az, amit jó szívvel tudnék ajánlani nektek, de még egy kicsit molyolnom kell rajta.
🙂 Cs. 🙂
Szia Csilla!
A második esetleírás szinte teljesen megegyezik a mi helyzetünkkel.
Most nagyon örülök,mert ez alapján úgy érzem jó úton haladunk. Legalább is a megtakarításokat illetően.
Köszönöm.
Üdv: Mónika
Kedves Mónika,
már sokadjára örülök Neked nagyon, mert lassan tankönyvi példaként kellene mutogassalak, hogy emberek, ide nézzetek, nem lehetetlen az, amiről beszélek, itt az élő példa!!!
Bár kitalált esetleírás volt, mert a pénzadatok nem mindenhol stimmelnek, de azért volt nekem is mintám: én magam. 🙂 Én sem úgy kezdtem, hogy ezüstkanál lógott a gyerekeim szájából, bár nem is panaszkodtunk. Csak csináltuk.
Rokonlelkeknek meg mindig nagyon örülök… 🙂
Üdv:
🙂 Cs. 🙂
Kedves Csilla!
Mi a helyzet abban az esetben, ha férjnek és feleségnek más-más a komfortzónájuk?
Ha az egyikük szerint vannak célok, amikre érdemes a tartalékolni, befektetni, de a megtakarítások egy bizonyos szint elérése után rendszeresen fogyasztásra mennek el?
Lehetőség van-e a komfortzónák „összehangolására” adott jövedelmi szint mellett szerinted?
Kedves Dragonfly,
nem irigyellek, nem vagy egy kifejezetten kellemes szituban.
Viszont jó hírem van: van lehetőség arra, hogy a komfortzónákat tágítsuk. Akár lefelé, akár felfelé. Hogy mit kellene csinálni, az most így távgyógyításban nem igazán menne, mert millió egyéni tényezőtől függne a hogyan, többek között attól is, hogy a Ti párkapcsolatotokat már mennyire erodálta ez a helyzet, mit bír még el, mit nem, mennyire messze van egymástól a kettőtök komfortzónája, stb.
Egy biztos: a coachingnak vannak erre megfelelő eszközei, és lehet velük konkrét eredményeket is elérni. Egy pénzügyi személyiségtípus felmérés kezdésnek nem ártana, de az egyikőtök valószínűleg a dorbézoló típusba tartozik: egy darabig gyűjt, mint a hörcsög, aztán amikor már úgy érzi, hogy tele a pofazacskója, akkor mindet kiköpi és felfalja. Vagyis a párodnak etekintetben is van egy pénzügyi komfortzónája: mihelyst úgy érzi, hogy elér egy bizonyos mennyiséget az összegyűjtött pénz, elkezdi égetni a zsebét, és elkölti. Próbáljátok belőni, mi az a pénztartomány, ahol még nem érez késztetést a költekezésre, és hol van az a határ, amikor már noszogat, hogy ezt kéne venni a pénzen, meg azt. Valamiért ott szűnik meg a biztonságérzete, ezért akarja mindenképpen elkölteni. (Fura módon van olyan, akinek a több pénz is megingatja a biztonságérzetét, mert a vele járó felelősséget, terhet nem bírja kezelni. Szabadulni akar a pénztől, hogy ne érezze magát kellemetlenül. Hogy ez miért van így, miért éppen ennél az összeghatárnál indul be a folyamat, az már egy komolyabb beszélgetés tárgya kellene, hogy legyen.)
Érdemes lenne megnézni azt is, hogy milyen közös céljaitok vannak. Lehet, hogy ezekkel a megtakarítási célokkal nem tud igazán azonosulni a párod? (Volt már ilyen is világtörténelemben…)
Szóval sok mindent meg lehetne nézni, beszélni, de ez a mostani válasz kereteit szétfeszíti. Mindenképpen egy párkapcsolati coachingot ajánlanék, akkor én is felelősségteljesebben tudnék nyilatkozni.
Remélem, így is tudtam valamit segíteni.
Üdv:
🙂 Cs. 🙂
Kedves Csilla!
Köszönöm a szűkös keretek ellenére adott kimerítő válaszodat és a segítséget, hogy megérthessem mi játszódhat le a páromban. Igen, a párkapcsolati tanácsadás bennem is felmerült ezzel kapcsolatban, ugyanis nem hiszem, hogy a két – még igen kicsi – gyermekünk iskolakezdése, a majdnem 20 éves autónk lecserélése olyan cél lenne amivel neki nehéz azonosulni. Ha igen, az más lapra tartozik.
Összefügghet ez a hozzáállása azzal a helyzettel, hogy korábban (a gyerekek születése előtt) én voltam a tényleges családfenntartó és akkor az én komfortzónámnak megfelelően intéztük a pénzügyeinket?
Üdvözlettel:
Dragonfly
Kedves Dragonfly,
ha arra gondolsz, hogy akkoriban közelebb volt egymáshoz a komfortzónátok, és ezért nem ütköztek ki a konfliktusok, akkor igen.
Ha arra gondolsz, hogy akkor ő lépett át a Te komfortzónádba, az sem lehetetlen. (Éppen ezért nem lehetetlen a további mozgás sem.) Egy biztos: a megszokás nagy úr. Különösen akkor, ha az akkori közös komfortzónátokból való kiszakadás energiabefektetéssel is jár, vagyis most több energiába kerülne oda lépni, ami a Te számodra elfogadható, mint az, amikor korábban lépett a Te régi zónádba. (Az új, az ismeretlen mindig bizonytalanságot, félelmet gerjeszt, ez is belejátszhat.) Ha jobban belegondolsz, azt várod el a párodtól, hogy váltson (pénzügyi) személyiségtípust… Az azért elég húzós egy feladat! Nem reménytelen, de nem is laza fáklyásmenet.
Ha pedig arra gondolsz, hogy akkoriban azért igazodott Hozzád a párod, mert Te kerested a több pénzt, akkor ott bizony lehetett nem kevés alárendeltségi élménye a párodnak, ami nem biztos, hogy akkor jól esett neki. Tudod, milyenek a sérelmek: a legtöbb emberben egy ideig gyűlnek, aztán valahogy kirobban. Vagy mindent elsöprő érzelemkitöréssel, pl. düh, vagy olyan magatartással, amit a köznyelv „passzív agresszív” viselkedésként határoz meg (vagyis ott tart be, ahol tud), de az is előfordulhat, hogy most látja elérkezettnek az időt, hogy kompenzáljon a régi dolgokért: most költekezik. És ezt annál is inkább jogosnak tartja, mert ahogy a szavaidból kiveszem, most ő érzi magát nyeregben, hiszen ő a családfenntartó, ő keres többet, akkor joga is van hozzá, hogy ő mondja meg, mi történjen a pénzzel. Nem biztos, hogy ez van, ahhoz mondom, hosszan el kéne beszélgetni mindkettőtökkel, mert a szitu kialakulásában nem látom még tisztán pl. a Te szerepedet, hogy a párod mire reagál így, de ezek mind szóba jöhető lehetőségek. (Meg kb. még másik tíz.)
A célokkal való azonosulásról: tudatosan valószínűleg képes ezzel azonosulni a párod. De az időhorizontja nem biztos, hogy ezt engedi neki szem,élyes céllá konvertálódni, azaz motivációt is adni a cél mellé. Korábban már írtam arról, hogy 20 évesen max két hét az az időtáv, amit tudatosan képesek vagyunk úgy belátni, hogy a következményekkel is számolunk, vagyis tudatosan képesek vagyunk rá tervezni. Ez valamikor 64 éves korunk tájékán jut el oda, hogy képesek vagyunk jó 25 évnyi távlatban gondolkodni. (Egyik ismerősöm szarkasztikus megjegyzése szerint meg akkor már minek?) Szóval mire a megélt élettapasztalatok, mert hát mi magunk is megtapasztaljuk az időt, legalábbis a maga linearitásában, hozzásegítenek ahhoz, hogy akkora távot fogjon át az agyunk magától is, ami egy élettervezéshez elég, addigra már más életét tudjuk csak megtervezni, a magunkéhoz már lehet, hogy a 25 év túlságosan tág keret lenne… Na, persze, ezt lehet tanulni, de ennek éppen az a módja, hogy megfelelően motiváló célokat kell találnunk hozzá… No és persze a tervezésnek van még egy-két pszichológiai trükkje, és ezeket nem tudom, a párod ismeri-e.
Na, és most hagyom abba a kimerítő választ, mielőtt tényleg kimerülünk benne… 🙂
Remélem, tudtam segíteni.
Üdv:
🙂 Cs. 🙂
Kedves Csilla!
Nagyon sokat segítettél a probléma megétésében. Köszönöm a befektetett energiádat és idődet, amit rászántál a kérdéseimre. Segített, hogy elkezdjem megérteni, mi játszódhat le a páromban ezzel kapcsolatban. Sokszor mondta is, hogy túlságosan előre tervezek, de eddig nem értettem, hogy ez számára mit is jelent valójában. Azt, hogy én voltam a családfenntartó borzasztóan rosszul „élte meg” – depressziós lett, egy ideig dolgozni sem járt miatta. Azt hittem, hogy ez a szerepek változásával megszűnik, nem gondoltam, hog a pénzügyi életünket tekintve ekkora hatással lesz a jövőnkre az a 2-3 év…
Ez is érdekes, nem csak a nevelés számít vajon, hanem egy adott (akár rövid) életszakasz is ekkora változást okozhat valakiben…
Nincs mit, örülök, ha segíthettem.
A nicknevedből nem derült ki, csak a szövegkörnyezetből, hogy a párkapcsolatotokban Te vagy a nő, a párod férfi. És igen, azt kell, hogy mondjam, hogy már kicsi koruktól arra kondicionálja a társadalom a fiúkat, hogy ők az erősek, ők a család támasza, „Te vagy a férfi a háznál”, és a családfői intézmény azt is jelenti, hogy ő a családfenntartó – vagyis ő keres többet…
Láttam már olyat, hogy pasi azért élte meg rosszul azt, hogy a nő lett nem a családfenntartó, csak a jobban kereső kettőjük közül, mert ezzel a férfiúi identitása dőlt romba…
Kb ennyit számít, hogy milyen parancsokat kapunk a szüleinktől és az, hogy ezzel ellentétes szitut kell megélnünk. Főleg évekig… Nem lehetetlen, hogy a Te párodban is ezért hagyott ez az időszak ilyen mély nyomot.