Gazdaggá válni szenvedés???
Nem győzöm mindig hangsúlyozni, hogy coach vagyok. E a blogom rendszeres és visszatérő olvasói között úgy tűnhet, hogy a coach egy külön állatfaj. Ez, azt kell, hogy mondjam, bizonyos szempontból igaz is. A coachok ugyanis hivatalból meglehetősen kifacsart logikával rendelkeznek. Pontosabban nem is feltétlenül az ő logikájuk kifacsart, vagy fordított, hanem inkább nyitottak arra, hogy valami lehet másképpen is, mitn első látásra, vagy a társadalmi normák szerint meghatározottan tűnik.
Miért jutott ez eszembe?
Azért, mert, már a sokadik helyen olvasom, sőt az ingyenes, feliratkozóimnak kiküldött anyagaimban tanítom is, hogy az
önuralom jelentős szerepet játszik abban, hogy eléed a vágyott jólétet. Hogy a jó szokásaid kialakításához az önmegtartóztatáson, a vágyak késleltetésén keresztül vezet az út.
Valami azonban szöget ütött a fejemben: ha a gazdagság megszerzése mindig csak lemondással jár, akkor miben lennénk mi különbek Moliére fösvényénél? A gazdagság csak egy l’art pour l’art, önmagáért való állapot lenne csak?
A coach (köz)beszól:
Sorry, de itt az ideje, hogy valami személyeset is elmeséljek magamról. Hedonista vagyok. Nem csak a gasztronómai terén (nem véletlenül vagyok másfélszer akkora, mint kéne…). Mindenben, amiről csak egy kicsit is úgy gondondolom, hogy élvezetes, vagy értékes lehet a számomra, az életem számára, keresem az élvezetet. Javaslom, Te is tegyél így!
Miért?
Ismered a már szakállas viccet?
Van egy kosár alma. A pesszimista mindig a legosszabbat veszi ki és eszi meg belőle, arra számítva, hogy a végén a legjobb marad neki. Az optimista mindig a legjobbat veszi ki és eszi meg belőle, arra alapozva, hogy így mindig a legjobb jut neki. Neki van igaza. Ugyanis így a pesszimistának van egy kosár rossz almája, az optimistának pedig egy kosár jó almája…
Mi ebben a lényeg?
Az, hogy bár a gazdagság megalapozása valóban kíván némi áldozatot, lemondást a részükről, ez még messze nem jelenti azt, hogy mindenről le kéne mondani. Hagyni kell helyet és időt az élvezeteknek is. Lehet, hogy kisebbet, mint ami a vágyálmainkban él, de azért csak kell neki a tér.
A másik lényeg:
tessék megtanulni élvezni, értékelni a kicsit is!
Ha két-három kocka kényeztető csokit, vagy néhány perc csendet a rohanás közepén is tudsz élvezetként fogadni, akkor ugyan mi állíthat meg abban, hogy elérd, amit akarsz?
„Az a leggazdagabb ember, aki elégedett azzal, amije van.”
Robert C. Savage
Mire akarok kilyukadni?
Az, hogy elégedett vagy azzal, amid már van, vagyis sikerként könyveled el, hogy már idáig is eljutottál, még nem akadályoz meg abban, hogy további, még nagyobb célokat tűzz ki Magad elé! Sőt, ezek fognak a nagyobb célok elérésére sarkallni. (Nálam legalábbis így volt.)
Szóval egy jelszót tudok Neked kiadni, Rajtad múlik csak , hogy követed-e:
Légy hálás a jelenért, és éld is meg, amid van, a szemed pedig tartsd a jövőn!
Mi ebben a buktató?
Naná, hogy a kisördög! Ilyenkor szokott előkerülni ő, meg a komfortzónájának a csábítása:
- „Jó, ha ez van, akkor ezt kell szeretni.”
- „Én elégedett vagyok azzal, amit nekem osztott az élet, nem is vágyom többre.”
- „Nem olyan jó ez, ami van, tudom én azt, de legalább már megszoktam.”
- „Sz@r az élet, ezt dobta a gép.”
Mit mond erre a kiskakas?
„Hé, haver! Kit szólsz hozzá, ha azt mondom, hogy ha hiszel a kisördögnek, akkor csak azt a kerítést fogod látni egész életedben, amit a dumájával ő húzott fel Köréd? Én legalább időnként felrepülök a kerítés tetejére, hogy messzebbre lássak, és tudjam, mi van a palánkon túl!”
Tovább nem ragozom: maradsz egy életre kerítés mögé, pontosabban a már megszokott komfortzónádba zárva, vagy kiszabadulsz? És lehet, hogy ennek a szabadulásnak éppen a mindennapi kis élvezetek lesznek a kulcsai??? (Egyébként ezt is tanítom az ingyenes tréningemen, ha nem hiszed, lehet nyugodtan személyesen is megnézni és feliratkozni!)
Ha ez utóbbi, akkor nem árt, ha legalább egy lyukat fúrsz a kerítésre, amin keresztül a lehetőségeidet, a jövődet tudod kukucsolni…